Úton - interjúk

Nem mindennap megváltani a világot, elég hetente egyszer – Interjú Fehér Renátó költővel

Renátó első verseskötete 2014-ben jelent meg Garázsmenet címmel, ahol közéleti és családi témákat boncolgat leginkább. Ebben az interjúban erről a kötetről, kamaszkoráról, a problémákról és annak megoldásairól valamint a költővé válás legelső impulzusairól beszélt. 

Mi volt a legelső emléked vagy benyomásod, amely szerinted végül a versírásara ösztönzött?

A versírás nálam komolyan vehetően a gimiben, tehát 15-16 évesen kezdődött. Ahogy sokaknak, úgy nekem is elég zűrös fejű kamaszkorom volt. Ez az a korszak, amikor az ember fokozottan próbálja bemérni magát, egyrészt saját maga előtt, másrészt a családjában, harmadrészt a kortársai között. Talán az önkeresés tapasztalatai voltak azok, amiket a versírással mint terápiával próbáltam orvosolni. Ez legtöbbször egy terapikus szöveggyártás volt. Valaki naplót ír kamaszkorában, amit én is megpróbáltam, de néhány nap után folyton kiderült, hogy nem vagyok olyan rendszerező alkat, aki egy naplót végigírna, helyette a verset választottam arra, hogy a felnőtté válás, férfivá válás, a szerelem, tehát az általános zűrzavar kihívásaival megbirkózzak.

 Milyen diák voltál tinédzserként? Hogyan viszonyultak a társaid, tanáraid a költői vénádhoz, mennyire volt inspiráló a környezet, az iskola?

Paradox a helyzet, mert mintadiák voltam. Versenyekre jártam, diákönkormányzatoztam. A versírás is illik egyfelől ebbe a sztereotíp képbe, másrészt nyilván valami furcsaság volt. Általában úgy képzeljük el a költőket, hogy ülnek egy sarokban, rossz a kedvük és valamit kaparásznak. Ez egy bizonyos tekintetben persze igaz is, mindez nem áll nagyon távol a valóságtól. De nálam ez a két különböző világ és habitus valahogy találkozott. Talán az első dolog miatt lehetett a másodiknak létjogosultsága, így a közegem számára nem „különc” lettem, hanem „különleges”. Verset az asztalfióknak persze mindenki ír, kívülállóvá engem az tett, hogy ezt a nyilvánosság elé vittem. Tanári részről erős támogatást kaptam, nyilván elsősorban a magyartanárok azok, akik kompetensek ebben a kérdésben, akikhez először szokás fordulni. Szerencsés voltam, mert lett egy fiatal és lelkes magyartanárom, aki különböző ösztöndíj-lehetőségeket, pályázatokat, szabadegyetemeket ajánlott. Ez sokat segített, hogy a hobbi, az önterápia, az önelemzés elkezdhessen professzionalizálódni, szakmai formát ölteni. Ez a vízválasztó pillanat. Én ezeken a lehetőségeken keresztül olyan közegeket tudtam megismerni, amelyek ezt a fejlődést előremozdították. Szombathelyről származom, de például hétvégente feljártam Budapestre íróakadémiára. Részt vettem a kárpát-medencei diákírók, diákköltők sárvári találkozóján, ami egy nagyon erős és fontos tapasztalat volt, mert találkozhattam azokkal a kortársaimmal, akik ugyanebben az értelemben „furák” voltak. Kicsit otthon éreztem magam, már ha lehetséges az, hogy az ember bárhol, bármikor egyáltalán otthon érezze magát. Aztán ezekből a közegekből különböző barátságok és szakmai kapcsolatok alakultak ki, amelyek végül budapesti egyetemistaként sokat segítettek a pályán való elindulásban.

Van példaképed?

Persze, hogy van, de ezt szakmailag úgy szoktam fogalmazni, hogy egyes szerzők szövegei nagy hatással voltak arra, amit versben csinálok. Petri György költészete volt az, ami az elején és aztán a későbbiek során is nagy inspirációval szolgált. Az ő verseiben találtam sok olyan szempontra, témára és arra a hangra, ami alkatilag engem is érdekelt. Tóth Krisztinához jártam íróakadémiára, a folyóiratoktól kezdve a fontos kortárs szerzőkig, a verstani gyakorlatokig tőle tanultam meg mindazt az alapot, szemléletet, ami ezen a pályán nélkülözhetetlen. És Kemény István költészete is például hasonlóan nagy hatással volt rám. Azt viszont mindenképpen fontos, hogy a saját tágan értett generációmban, kocsmai vagy baráti beszélgetések során is rengeteg impulzus és hatás ért, ez a másik  nagy „iskola”. Létrehoztunk különböző csoportokat, a Körhinta Kört például, ahol egymás verseit elemeztük, kritizáltuk, javaslatokat tettünk egymásnak. Azok az esték igazán emlékezetesek: a nagy esztétikai kérdésektől elmentünk az egészen apró nyelvi kérdésekig.

A Garázsmenet című köteted közéletről, de kicsit a családoddal való viszonyodról is szól. Mit tudnál tanácsolni a hasonló cipőben járó mai tizenéveseknek, ha a családi ellentétekről van szó?

Ez egy nehéz kérdés, nem is vagyok róla meggyőződve, hogy tudom rá a helyes választ, mert bár a Garázsmenetben valóban nagy szerephez jut a családi ellentétek feldolgozása, az öndefiniálás, sokgenerációs kibeszélések tematizálása, ez kevésbé megoldási javaslat. Az első lépés talán, hogy felszínre hozzuk ezeket, és nem is feltétlenül csak a traumákat. Sokszor gondoltam, hogy csak ezek bírnak téttel, csak ezek, amiket át kell rágni, de fontos lehet szóba hozni a pozitív, a hétköznapi és ritkán emlegetett történeteket is. Például megkérdezni a nagyszüleimtől, hogy milyen volt az esküvőjük, és fiatalemberként gondolni rájuk egyrészt furcsa tapasztalat, másrészt lehet, hogy rólam is kiderül ezáltal valami. A fekete-fehér polaroidokat kiegészíti, színesíti az emlékek és történetek mélysége, esendősége. Én ezeken a történeteken keresztül is próbáltam bemérni, megtalálni magamat. A kötetem fülszövegén is szerepel az a sor szerepel, hogy „családdá minket a történetek tettek’’. 

Mi a legkedvesebb emléked, amire szívesen visszaemlékszel gimis korodból?

Nehéz eldöntenem, hogy az emlékeim java része feltétlenül kedves emlék-e. De az biztos, hogy ez az időszak a legtöbb tekintetben nagyon intenzív volt. Amit akár „a költői pálya” tekintetében is fontos lehet kiemelni, az a gimiben alapított rockzenekar, amivel persze sok mindenki próbálkozik. Nekem a frontember-dalszövegíró szerep jutott, énekesként kevesebb, szövegíróként valamivel több képességgel. Én ehhez a szerephez Jim Morrisont jelöltem ki magamnak vezércsillagként, bár arról az apróságról megfeledkeztem, hogy 17 vagyok, ez Szombathely és 2006, nem Los Angeles és 1968. Ettől függetlenül viszont még egy elképesztően fontos tapasztalat volt, folytonos gyakorlat, a megszólalás és megszólítás köreinek és kereteinek formálása, a vadhajtások, gyermekbetegségek megnövesztése, felismerése és levagdosása. Annak az elsajátítása, hogy hogyan kell jól és nem színpadiasan vásárra vinni a „költőnek” a bőrét a nyilvánosság előtt.

Szabadidődben vagy ha csak egy kis lelki támogatásra vágysz, akkor mit csinálsz? Van esetleg kedvenc íród, zenészed?

Szerencsés helyzetben vagyok, mert a hobbim egyszerre a szakmám is. Az életemnek így jelentős része telik olvasással, a kortárs magyar irodalommal. Amellett, hogy írok verseket, próbálnék magamnak valami „polgári foglalkozást” is kreálni, tekintve, hogy költőként megélni nem túl lehetséges. Szükség van legalábbis valami árukapcsolásra. Én jelenleg még doktorandusz hallgató vagyok az ELTE Bölcsészkarán.

Ha nem költő lett volna belőled, akkor mit gondolsz, mivel foglalkoznál most? Volt-e valami más álmod, ami esetleg nem tudott beteljesülni?

Nem nagyon volt más. Illetve nyilván gyerekként mindenki vadul ötletel: tűzoltó, katona és vadakat terelő juhász. Hogy orvos meg ügyvéd; vagy, hogy paleontológus, mert szerettem a dínókat. Ezek persze nem realizálódó tervek voltak. Tizenhárom éves korom körül megtaláltam, hogy engem nagyjából az irodalom és a történelem érdekel, világos volt, hogy ez valami bölcsész-társadalomtudományi pályát feltételez. Persze azóta is igyekszem szélesen tartani a kapukat: a versekkel párhuzamosan írtam kritikákat, esszét, az utóbbi időben prózát, és kulturális újságírással, publicisztikával is foglalkozom. Mindig igyekszem kontextualizálni az éppen aktuális megszólalásomat.

Milyen volt Szombathely és hogyan formálta gyerekkorod?

A gimi alatt már nagyjából tudtam, hogy Budapestre vágyom, hogy feltételezhetően oda tartozom. Azt is sejtettem, hogy amit szakmailag meg akarok valósítani, arra leginkább Budapesten van lehetőség, Szombathelyen legalábbis elképesztően nehéz, mert az irodalmi élet jelentős része Pesten koncentrálódik. Viszont mióta Budapestre kerültem is erős kötődésem van Szombathelyhez. Követem a kulturális és közéletet, ha meg lehet róla nyilvánulni, akkor ezt néha igyekszem is megtenni. Bár nem életvitelszerű a viszonyom a városhoz, próbálok nagy figyelemmel lenni iránta.

Mit üzennél a középiskolás énednek? Van valami, amit esetleg másképp csinálnál, ha újrakezdhetnéd?

Leginkább azt, hogy nem kell görcsölni. Nem kell azt várni, hogy minden meló majd másnap megtérül, és másnap beérik, higgyétek el, minden megtörténik majd. Szóval csak melózni, melózni, melózni, és nem mindennap megváltani a világot. Nem mindennap, elég hetente egyszer.

Írta: Nehéz-Posony Laura

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s